„Főztem, mostam, vasaltam, egész nap güriztem, meg akkor még szombat reggel is keljek fel hajnalban, hogy pogácsát süssek a gyereknek a zsúrra”- hallottam akaratlanul is magam mellett a dohogást. Én úgy a negyvenötödik percnél tartottam a futógépen, szakadt rólam az izzadság, amikor ők ketten megérkeztek. Harmincas éveik közepén járhattak, láthatóan barátnők. Egyikük megértően hallgat, a másik levegőt is alig vesz, miközben csak mondja, mondja a magáét szigorú, ideges, ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel. Felszállnak mellém a futógépre, jót tesz majd nekik- gondoltam magamban. Séta üzemmódra kapcsolták a gépet, s alig öt perc elteltével már le is szálltak onnan – arcukon a fizikai erőkifejtés minden nyoma nélkül. „Nem hiszed el, hónapok óta nincs három szabad napom, hogy elintézzem végre a dolgaimat: bank, posta, nőgyógyász… A melóhelyen szívatnak, a pénz is kevés, kezdek besokallni, és marhára elegem van mindenből”- hallom már úgy tíz perccel később ugyanattól a csajtól, de egy másik sporteszközön- az volt az érzésem, hogy egy levegővel azóta is mondja. A barátnő most is csak hallgat (mi mást tehet?), izzadság még mindig semmi…
Alapjáraton soha nem értettem ezt a csoportos-barátnős edzést, mert ha csevegek, akkor ezt kávé (süti) mellett teszem, ha meg edzésen vagyok, akkor semmi és senki nem térít el az általam kiszabott kilométer és leizzadt víz mennyiségtől. Most minden esetre nagyon úgy tűnt, hogy ennek a lánynak legalább akkora szüksége volt erre a barátnős-csevegős alibi edzésre, mint nekem a napi stresszt elűző kilenc kilométerre.
