Amíg egy gyors és kötelező lázmérés után ott nem toporogtam a verseny rajtában, nem is sejtettem, mennyire hiányzott. Dübörgött a zene, az utolsó melegítő mozdulatok, némi kis izgalom a gyomorban, az óra és a telefonos applikáció beizzítása (egy nem elég, biztosra kell menni 🙂 ), aztán már csak egyik lábat kellett tenni a másik elé.
Futni jó. Nekem például teljesen felszabadítja az elmém. Vannak napok, amikor sokkal inkább az agyam, mint a fizikai erőnlétem miatt futok. Hisz, ha valami, akkor a kémia nem hazudik: mozgás közben előbb vagy utóbb, de jönnek a boldogsághormonok. Csak ki kell várni.
Futni muszáj. Jótékony hatása van a keringési rendszerre, a szívre, az izmokra, a csontokra, jó az elhízás, a stressz ellen és még sorolhatnánk…
Futni fáj. Nem hinném, hogy van futó, aki szerint minden futás csupa örömmámor, rózsaszín felhő, amiken unikornisok legelésznek békésen. Néha egyenesen szenvedés. És nem csak azért, mert be van durranva a vádlim, kijött a csonthártya gyulladásom és hónapok óta jegelek valamit a lábaimon, hanem mert egyszerűen valahogy nem áll össze a testem és az agyam egy egységgé. De azért megcsinálja az ember, becsülettel, tudván, hogy a rossz futás is futás. Sőt, még csak az a futás.
A futás statisztika. Mondják, hogy a legolcsóbb sport, semmi nem kell hozzá csak egy tréningnadrág meg egy cipő – de akkor még nem voltak csúcs futóórák meg applikációk, hogy menet közben (hazaérve meg pláne) egy statisztikust megszégyenítve elemezze az ember a részidőket, a pulzusát, az elfogyasztott kalóriát, miegymást. Egyenesen függőség. De ha másért nem, hát jó tudni, látni a saját fejlődésünket, legyen az hosszabb táv, vagy jobb részidő.
A futás kirándulás. Mert szuper dolog újabb-és újabb futóútvonalakat megismerni, kipróbálni, akár a saját lakókörnyezetünket a korábbitól teljesen más perspektívában felfedezni. Vagy éppen versenyről- versenyre járva országot-világot bejárni. (ugye, neked is van futóverseny álmod? )
A futás fegyelem. Erő. Kitartás. Odaadás. Enélkül nem megy. Mert el kell indulni, akkor is ha nincs kedved, túl meleg/hideg/esik/fúj/párás az idő. Vagy mert fáradt vagy, rossz kedvű, sok a munka és még a gyerekek is… Na épp, hogy ezek miatt…
A futás motiváció. Még mindig büszke bírok lenni magamra, amikor hazaérek. Ha jól mentem, azért, ha pocsékul, akkor meg azért, hogy mégsem fordultam vissza/hívtam egy taxit, pedig egész úton ezt tervezgettem. Napokra feltölt, ha a szokásosnál jobb időt futottam, vagy, ha hosszabb távot – pláne, ha úgy érek haza, hogy “óóóóó, még simán bírtam volna ennél többet is.” Nem beszélve a versenyekről. Egyesek szerint nem vall ép észre még fizetni is a szenvedésért, pedig dehogyisnem. Kevés motiválóbb dolog van annál, mint látni, ahogy egy 70 éves forma öregúr elhúz mellettem a félmaratonon, vagy látni a 82 éves Gyuri bácsit a dobogón, netán kocogás közben hallgatni a háromgyerekes anyukát, aki utált futni, kizárólag a fogyás miatt kezdett bele, de aztán rákattant. Csakúgy, mint a súlyos betegségből kilábaló harmincas, kétgyerekes anyuka, aki terápiának használta a futást, és az 1-2 kilométeres kínszenvedős kocogásból ma már masszív félmaratonista. Ezernyi ilyen sikertörténet mögött sok-sok “utálok” vagy “én nem is tudok futni”, “nekem nincs erre időm” van. És mégis. Csak neki kell kezdeni és nem abbahagyni. Ennyire egyszerű.
Fussatok ti is!
