Skip to main content

„Hogy nézel ki, Zolikám?!” – hangzott el a mondat kicsit több, mint három évvel ezelőtt. Mondhatnánk persze, hogy minek nekünk ellenség, ha vannak barátaink is, de esetünkben Zoli tényleg nagyon sokat köszönhet ennek a mondatnak. Egy sokkal egészségesebb létet, egy új szenvedélyt és egyáltalán nem mellesleg mínusz harmincöt kilót.  Zoli a legkiválóbb példa arra, hogy sosincs késő elkezdeni. És, hogy ötvenen túl is válhat az emberből félmaratonista. Vagy ki tudja, még mi… ?

Alacsony, vékony, szikár, tipikus futóalkat – jegyeztem meg magamban, amikor pár héttel ezelőtt találkoztunk. Most szigorú edzésterv alapján fut, sajnos nem fér már bele a fő versenye előtt ez a félmaraton – mondta, nekem meg nagyon is kapóra jött, hogy átvehettem tőle a nevezését, mert így pótolhattam a pár héttel korábbra tervezett 21 kilométeremet, amiről betegség miatt lemaradtam. Beszélgetünk, futásról, naná, és egyáltalán nem lepett meg, hogy két óra alatti félmaratont tervez. Aztán kiderült, hogy nem volt ez mindig így. Sőt.

2017. június, az ominózus mondat. Kovács Zoltán 52 éves, 170 centiméter és 105 kilogramm. Akkoriban sűrűn találkozott a már említett barátjával, akinek értelemszerűen nem kerülhette el a figyelmét Zoli testalkata, az, hogy az utóbbi években finoman szólva is „elengedte magát”. A barát nem mellesleg egy futó, aki kicsit lemondóan megjegyezte Zolinak, ha mégis erőt venne magán, két hét múlva lesz egy jótékonysági futóverseny, amelynek a bevételét egy kislány gyógyítására fordítják. Ez volt az az ominózus fordulópont. Zoli elhatározta, hogy felkészül a két kilométeres távra. Lement az alsóörsi focipályára, gondolta, lefut egy kört, a tempó lesz, amilyen lesz.

– A felezővonaltól a szögletzászlóig futottam, a feleségem mérte az időt. Egy sima „mackóalsóban”, szakaszosan futottam a távot, izzadtam, ziháltam, mindenféle problémám volt, akkor már sejtettem, hogy nem lesz ez sima út – mesélte Zoli.  Innentől kezdve heti három-négy alkalommal ott volt a pályán, biciklivel ment, hogy odáig is mozogjon valamit. Először csak egy kör ment neki, lassan, meg-megállva, aztán ezt követte szépen, sorban a többi is. Csak egy sima karórája volt, azzal mérte az időt, a köröket pedig az ujjain számolta.

Minden itt kezdődött…

– Öt, hat kört tudtam nagy biztonsággal futni, így mentem el arra a jótékonysági versenyre, ez volt az első „fellépésem”. Két egykilométeres kört kellett futni, ráadásul a pálya mindjárt egy emelkedővel indult, így végül csak egy lett belőle, de akkor is ott voltam, részt vettem… A folyamatos edzések hatására szeptember-október környékére aztán 6 kilométerig is eljutottam, megjött az önbizalmam is, így beneveztem egy 7 kilométeres megmérettetésre Siófokra. Nagyon jól éreztem magam, büszke voltam magamra, alig vártam, hogy elújságolhassam a feleségemnek, aki azon az egy versenyen kívül mindig jött és jön velem, drukkol nekem. Egyébként pedig ugyan már más távokon, de azóta is az a fő versenyem – mondta.

Eddigre már Zoli megvette élete első futócipőjét, ahogy fogalmaz „elkezdett öltözködni”, azaz beszerezte az XXL-es méretű technikai felsőket, és persze nagy segítségre volt a már többször említett barátja is. Az edzéseit, a futott kilométereket, az – még mindig egy szimpla karórán mért – időt, a kilóit egy naptárban vezette. Abszolút autodidakta módon kezdett az egészségesebb életmódba, az interneten olvasott cikkek alapján futott és változtatott az étkezésén is: elhagyta a fehér lisztes ételeket, az édességet és az alkoholt is, káros szenvedélynek csak a kávé maradt.

– Az első télen nem mertem kint futni, ezért váltottam egy bérletet a helyi sportcsarnokba. Heti két-három alkalommal futógépen futottam, emeltem a távot vagy a tempót, mikor, hogy éreztem. Február végére ebből elegem lett, inkább kimentem futni. Nem volt viszonyítási alapom, meg okosórám sem, a kilométer jelzőtáblák alapján tájékozódtam. Banálisan hangzik, de tényleg így kezdtem – folytatta.

Aztán áprilisban jött az ihlet, hogy keressen egy futóklubot. Talált Veszprémben egy szimpatikus futókört, Csősz Ákosékat, csatlakozott hozzájuk, innentől kezdve járt ebbe a futóközösségbe. Közben indítottak egy futóiskolát, oda is járt, megpróbálta a haladókkal felvenni a versenyt, akik lelkesen tanítgatták, ellátták jótanácsokkal.

Kilométerek jöttek, kilók mentek…

– Sok mindenkivel megismerkedtem, remek emberek, együtt futottunk 8-10 kilométereket. Mindig én voltam az utolsó, de bevártak, segítettek, együtt végeztük a bemelegítést és az edzés utáni nyújtást is. Közben beneveztem 5-6 kilométeres versenyekre, s egy évvel később azon az ominózus siófoki rendezvényen már a 14 kilométeren indultam. Gyűjtögettem a befutóérmeket, megtanultam emelkedőt futni, levegővétel, pulzus, pihenőnapok, táplálkozás – nagyon sokat segítettek nekem ebben a többiek. Rengeteget fejlődtem a segítségükkel.

Közben persze csúsztak le a kilók is, 2018 őszére 85 kilogramm körül volt, ma pedig már nem több 70-71 kilogrammnál. Nem kérdés, hogy először a fogyás volt a fő motivációja a mozgásban, de ahogy Zoli fogalmaz: szépen lassan függővé vált.

– Az az érdekes, hogy egyetlen egyszer sem volt holtpontom, nem fordult meg a fejemben, hogy a futás nem az én sportom. 2017 nyara óta, mióta elkezdtem, egyetlen egy hetet sem hagytam ki a mozgásban, legalább heti kettő-három edzés mindig megvan. Azóta a futás kiegészült egy jó kis köredzéssel, de megismerkedtem a terepfutással is, amely óriási élményt jelentett számomra. Tihanyban is egy igazán jó futóközösségbe csöppentem. Érdekes, hogy a legtöbbet hölgyekkel futok, velük nagyon jó, valahogy kitartóbbak, húznak magukkal – osztotta meg a tapasztalatát.

Az első félmaratonra sem kellett sokáig várni, tavaly novemberben – hol másutt, mint a többször említett Siófokon – a 7, majd a 14 kilométer után a 21 kilométert is lefutotta Zoli, erre természetesen már célirányosan készült, a hétvégi hosszabb edzések alkalmával 14, 15, de akár 18 kilométert is futottak. A rendezvényen már ismerősként köszöntötték, és csodálkozva konstatálták a hatalmas fejlődést, amelyen Zoli végigment. Pedig alapvetően nem nagy sportmúlttal rendelkezik, a serdülő-és ifjúsági foci után a húszas, harmincas, negyvenes éveiben a focizgatáson és a ping-pongon kívül nem nagyon tud más mozgásról beszámolni.  Idén nyáron már edző, Muladi-Piros Gabi segítségével készült a novemberi félmaratonra, s mint mesélte, nagyon sokat fejlődött a pulzus alapú edzésterv, és az edzőjével való személyes kontakt által. A rendezvény sajnos elmaradt, virtuális futásként természetesen teljesítette Zoli, s bár az áhított két órán belüli idő most nem jött össze, egyáltalán nem elégedetlen. A tavalyi idejéhez képest hat percet javult, de természetesen nem adta fel a korábbi időcélját sem. Időközben ”belecsöppent” két Ultrabalaton futásba is egy jó csapat tagjaként, nagyon jól érezte magát, és mint mondta: igazán jó motiváció a csapatban, csapatért futás is. De több alkalommal futott jótékonysági, segítő szándékú célokért is, volt, hogy dobogós helyezést is elért.

– Ahogy idősödöm, látom a sok rossz példát az egészség hanyatlásával kapcsolatban. Én tudatosan táplálkozom, szedek C- és D-vitamint, magnéziumot, de semmi más táplálékkiegészítőt. Szeretném növelni a távomat 25-26 kilométerig, és stabilabbá tenni a terepfutásomat. A futás feltölt, fizikálisan, pszichésen egyaránt, arról nem is beszélve, hogy stresszoldásra is kiváló. Azt hiszem, mostanra már-már függővé is váltam – ismerte be mosolyogva, de hát ez a beszélgetés során már réges-rég kiderült ?
Soha rosszabb függőséget, ajánljuk másoknak is!

 

Kiss Niki

Kiss Niki

Újságíró, professzionális amatőr sportoló. Kosárlabdázóból lett futó, bicajos, spinningelő, most éppen lelkes TRX-ező Federer-drukker anyuka, aki szerint soha, semmit nem érdemes félgőzzel csinálni.