Hajnalban feküdtél, keveset aludtál, a két nappal ezelőtti funkcionális edzéstől mindenhol izomlázad van. Bónuszként fáj a derekad és mindkét térded. Pedig csak az egyik szokott. Ez az a pont, ahol a józan ész azt diktálja: maradj otthon. De mint mindig, most is győz a lelkiismeret, a fegyelmezettség, a vasakarat, a „demaedzésnapvan”. És különben is…
Mostanság ritkán futok 13 kilométernél kevesebbet. Ez az alap, aztán ha kedvem, időm és erőm is van (szerencsére általában igen), akkor simán megyek 17-18 kilométereket is. Pláne, hogy az idén a szokásosnál jóval korábban kezdem a félmaraton szezont, sőőőt, nagyobb terveim is vannak. (…erről majd később valamikor)
De ez a vasárnap nagyon nyögvenyelősen indult. Konkrétan a reggeli zabkásám elfogyasztása után a fotelban egy könyvvel az ölemben erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy visszafekszem még aludni egy-két órát. Hosszas nyüglődéssel és két Pilóta keksszel később az ettől a gondolattól lehető legtávolabbi opciót választottam: teljes menetfelszerelésben (futócucc), új zenékkel frissített zenelejátszóval útnak indultam a szokásos vasárnapi edzésemre. „Minden az én fejemben dől el és csak rajtam múlik”- ezzel a mantrával próbáltam szaporábbra venni a nagy jóindulattal is csak botorkálásra hasonlító lépteimet. Az első három-négy kilométeren még reménykedtem, hogy a holtpont majd elmúlik, sőt, a reményből majdnem valóság lett, amikor az előttem futó idős hölgy pólójának a hátulján megláttam a feliratot: „Elhitted. Kijöttél. Megcsináltad.” Ha nem inkább sírni való kedvem lett volna ettől a vánszorgástól, amit műveltem, akkor biztos elröhögöm magam, hogy még mindig kanyar nélkül beveszem a marketingszlogeneket. De vannak pillanatok, amikor muszáj kapaszkodni valamibe, jobb híján motivációs szövegekbe, meg a zenelejátszón a dalba, hogy „always running free”.
Aztán 7-8 kilométernél, amikor realizálódott, hogy sem a motivációs szövegek, sem a kedvenc dalok nem segítenek, rájöttem: ez az a nap, amikor a túlélésre játszunk. Nincs rekorddöntés, se nem a „vasárnap a hosszú futás napja”, csak valahogy, nagyjából tisztességesen legyen meg az a két szigetkör, meg még az a pici, azaz összesen 12 kilométer. Tizenkét hosszú, keserves kilométer, ahol szinte minden egyes lépésnél mondogatni kellett magamban, hogy „nincs más dolgod, csak tedd egyik lábad a másik elé”. De végül is jó formában könnyű futni.
Egészen biztos, hogy az idei legrosszabb futásom volt…
És egészen biztos, hogy soha nem voltam még ennyire büszke arra, hogy mégis eljöttem és mégis megcsináltam.
Ráadásként egy jó kis motiváció:
https://www.youtube.com/watch?v=yMZB8X4CG6E
