Abszolút, 100 százalékosan éjjeli bagoly vagyok. De ez most más. Versenynap az versenynap, kora reggel kipattannak a szemeim. Fitt vagyok, üde és lelkes. Tudatosan reggelizem, figyelek a folyadékra, a kedvenc futózenéim összekészítve, plusz izontóniás ital a kocsiban, müzliszelet, cserefelső, cipőfűző, rajtszám, időben indulás. Izgulok, persze, úgyhogy feszültség oldásnak jól jön a lehúzott ablak a kocsiban, még az sem érdekel, ha mások hülyének néznek, amint Tina Turnert üvöltök. Büszkén állom a bámészkodó tekinteteket, míg a kocsitól a rajtig érek, pedig azt már otthon megállapítottam, hogy véletlenül egy számmal kisebb pólót kértem nevezéskor.
Nem tudom, ki, hogy van vele, de én már a helyszínre érve meghatódom. (Aztán a félmaratoni távon – vagy bármilyen másikon- kilométerenként legalább egyszer képes vagyok kis híján sírásig elérzékenyülni) Őrült egy érzés, ezrekkel együtt melegíteni, sikítani, ha azt kéri a szpíker, megtapsolni az először futókat, a sokadszor futókat, saját magunkat, visszaszámolni, órákat igazítani, megkeresni azt az iramfutót, akit nem akarsz a következő bő két órában szem előtt téveszteni.
Aztán lassan, centiről-centire meglódul a tömeg. Elindulunk. Innentől kezdve rém egyszerű a képlet, nincs más dolga az embernek, mint egyik lábát a másik elé helyezni: bal, jobb, bal, jobb, 21,2 kilométeren át. Hiába az elmúlt hetek kimerültsége, ha menni kell, hát menni kell. A legszebb őszi reggel, az utak mentén lelkes szurkolók, turisták, hangulatfokozó utcazenészek, dj-k, dobosok. A lábaim visznek, miközben nézelődök, koncentrálok, lélegzem nagyokat, örülök, és persze, mint már mondtam, meghatódok, egyfolytában. A lányon a „dializált futó” feliratú pólóban; a babakocsis anyukán, aki lazán elrohan mellettem, és aki arra is figyelt, hogy a kocsiban ülő kisfiának a verseny közben is full extrás kiszolgálást nyújtson; a látássérült futót kísérő társamon; a jelentős túlsúlyt, de annál nagyobb akaraterőt cipelő fiatal csajon; a fejpántos öregúron, akinek végig csak a hátát láttam; az idősebb hölgyön, aki „Hajrá, anyu!” pólóban volt, a 10 év körüli kislányokon, akik váltóban nyomták le a távot, és igen, kábé 15 kilométernél saját magamon is meghatódom, amikor észreveszem, hogy gyakorlatilag száguldok, és legalább másfél perccel a saját iramfutóm előtt vagyok. Biztos attól van, mert megérintettem az egyik kedves szurkoló vicces „feel the power” (érezd az erőt) tábláját. (meg persze attól a több ezer lefutott kilométertől, eltaposott futócipőktől, hátam közepére nem kívánt edzésektől, újabb és újabb rekordoktól, a hihetetlen elszántságomtól – egyesek szerint hívhatom nyugodtan keményfejűségnek is – stb.)
Persze, hogy az utolsó három kilométerre jut két alattomos emelkedő. Szó szerint ólomlábakon vánszorgok, görcsöl a vádlim, a combom, az agyam, és csak azt mondogatom magamnak hangosan, hogy megállni tilos. „Tudod, egyik lábat a másik elé, csak ennyi az egész”- mantrázom. Az sem vigasztal, hogy más is szenved, az meg pláne nem, hogy az egyik nézelődő beszól, „hajrá, mindjárt vége”. Jah. Könnyű azt mondani. Tizennyolc lefutott kilométernél, miközben te egy kávéval ácsorogsz a kezedben – vicsorgok, és egy pillanatra utálom azt az embert.
Aztán csak vége lett életem valószínűleg leghosszabb három kilométerének is. A célban már rendesen elbőgöm magam, de csak egy pillanatra, a megkönnyebbüléstől, aztán meg attól, hogy életem legjobb idejét mentem. Körülöttem mindenütt kipirult, fáradt, izzadt, nyúzott, de boldog és elégedett arcok. Mintha olimpiát nyertünk volna. A saját, maszek kis olimpiánk aranyérmesei.
Naná, hogy az éremmel a nyakamban megyek végig a városon, miközben arra gondolok: mennyi arca van a boldogságnak…
