Még ki sem nyitom a szemem, de már szorít a jól ismert, tompa fejfájás, alattomosan, tarkó felől kúszva előre, egészen halántékig. Óvatosan tovább analizálom azért magam, amolyan a remény hal meg utoljára-alapon; jobb azért kicsit? Legalább VALAMENNYIRE? Pár másodperc elég csupán, hogy rájöjjek: nem, semmivel sem. Még mindig velem van. Tizedik napja alkotunk elválaszthatatlan párt, a kovid és én.
Kibotorkálok a konyhába, és álmatagon megkezdem a szokásossá vált reggeli szeánszot: vitaminok, cseppek, immunerősítők, orrspray, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő és társai vándorolnak bennem a megfelelő helyekre. A tömött gyógyszeresdobozom tartalma simán kenterbe verné egy elit öregek otthona gyógyszertárának felszereltségét. Az elején még nagy elánnal szedett természetes és mesterséges csodaszerek mostanra rutinból csúsznak, egyre kevesebb bizodalmat fűzve a hatásosságukhoz. Annyira messze azért még nem merészkedem a kételkedésben, hogy egyáltalán ne szedjem őket, mert így legalább VALAMIT tehetek a gyógyulásért; ha mégoly keveset is.
Hálistennek nem arról van szó, hogy bitang sz@rul lennék. Épp csak annyira, hogy ez a mocskos betegség elvegyen tőlem mindent, ami a normális, hétköznapi életem velejárója. A munkámat. A rendszeres edzést. A gondtalan játékot a gyerekeimmel. Az ebéd ízét, a dolgok illatát. A napjaimat előre hajtó tettvágyat. A sejtjeimben áradó energiát.
Káromkodom hosszan, nyomdafestéket nem tűrően. Közben persze nem győzöm emlékeztetni magam, hogy mennyivel szerencsésebb vagyok azoknál, akiknek erejük, netán lehetőségük sincs már káromkodni. Persze a lehetne rosszabb tudata nem mindig elég a boldogsághoz, ahogy jelen esetben sem; de azért ad némi fogódzót. Mint ahogy a bizonyosság, hogy igenis lesz még jobb, sokkal jobb. És akkor még jobban fogom értékelni mindazt, ami az enyém. Nem trópusi nyaralásról vagy hirtelen ölembe hullott pénzösszegről álmodozom már, csak a saját megszokott életemről, amit alig várom, hogy visszakapjak, és még jobban megbecsüljek. Imádni fogok minden zsúfolt munkanapot, minden gyerekzsivajtól hangos délutánt, minden komfortzónámon túllépő edzést, minden dolgos hétvégét; csak mert mindezeket MEGTEHETEM, és nem épp vírustól leszedálva szédelgek valahol. Már haditervem is van: még minőségibb étkezés, több pihenés, sok-sok szabad levegő, még tudatosabb jelenlét a mindennapokban. Ha bármi értelme volt ennek az egésznek, hát ez az. Szóval köszi, kovid. Csakazértis én nyerek.
