Javában zajlik a Masport bazinagy nagyböjtje, amihez szerencsére többetek csatlakozott. Túl a kezdeti időszak megpróbáltatásain, jöjjenek az első hét tapasztalatai; Kiss Nikolett, majd jómagam szemszögéből.
Niki: Aki valaha is tartott már böjtöt, diétát, az tudja, hogy bármilyen erős is az elhatározás, vannak piszkosul nehéz napok. Nos, mint azt az előző cikkünkben olvashattátok, én az édesség mindenféle formájáról mondok le 40 napig. Őszintén szólva, az előző időszak fogyasztása után azt gondoltam, már csütörtökön szűkölni fogok az édességes fiók előtt, mint a kivert kutya, de ez az állapot csak vasárnapra köszöntött be. És mára már a nyolc teljes nap tapasztalata után mondhatom: eddig ez így is maradt. Szóval, meglepően könnyen vettem az akadályokat, azt vettem észre, hogy nem is feltétlenül kívántam az édességet, inkább csak a rutin vitt eddig: nem teljes az ebéd desszert nélkül, és nincs kávé a kedvenc (cukormentes) nápolyim nélkül. Szóval, a gyomrom nem, a kezem ösztönösen nyúlt volna a fiókba, de szerencsére időben eszméltem mindig. A fent már említett kemény nap az vasárnap volt, a klasszikus családi ebéd után erőteljesen vissza kellett fogni magam, hogy ne ugorjak fejest a gyerekek gesztenyepüréjébe. A fejem is fájt, csak egy zéró kóla, egy kávé és később egy alma hozott vissza a zombi állapotomból. A következő napon a helyzet normalizálódott, pedig edzettem is, azután pedig mindig jobban kívántam az édességet, és persze titokban még legálisnak is éreztem.
Fontos megjegyezni, hogy már múlt szerdán, az első napon a legfontosabb dolgom volt gyorsan elkészíteni a saját “csalósütimet”, ami tulajdonképpen legkevésbé sem süti, mégis nagyon jó tudni, ha elgyengülök, akkor van valami a hűtőben, ami édességre emlékeztet. Egyébként ez egy baromi egyszerű túrós-banános kókuszgolyó, ami pontosan ezt a három összetevőt tartalmazza golyó formájúra összegyúrva. A banánról jut eszembe, hogy tipikus legális csalás tudna lenni, ha az ember banánnal palástolja az édesség hiányát, de én figyelek erre is. A reggeli zabkásámba is csak egy felet teszek bele, és ha délután edzek, akkor engedélyezem a másik felét, illetve persze, egy nagyon kevés még hozzáadódik a napi 2-3 banános kókuszgolyóból is.
Továbbá, puszta önszorgalomból sokkal jobban odafigyelek a többi étkezésemre is, az elmúlt egy hétben szinte nem ettem kenyeret (amúgy is csak teljes kiőrlésűt…), hanem becseréltem pár szelet abonett-féle vékony sokgabonás ropogós kenyérre, és nagyon sokat salátázok. Őszintén mondom, nagyon jó érzés visszatalálni a régi fegyelmezett önmagamhoz, és teljesen meglátszik, hogy ez nem csak egy hirtelen fellángolás, hanem tudatos elhatározás. Minden egyes nap végén egy hatalmas pipa, hogy én győztem 🙂
Szóval, részemről hajrá, de hozzáteszem, illúzióim nincsenek, hogy lesznek még itt kemény pillanatok….
P.S.: Nagy tanulság, amire Gabesszal jutottunk: nem lehet ezt úgy csinálni, hogy “jó, majd holnaptól kevesebb csokit/kávét/hamburger stb… eszem, iszom”. Vagy csinálja az ember vagy nem, csakis a zéró tolerancia működik. Nálunk legalábbis, dehát nem vagyunk egyformák.
Gabesz: Szintén zenész, zéró édesség negyven hosszú napig. De jelentem, még élek, sőt: tulajdonképpen jobban bírom a vártnál. S bár erre nem kötöttem volna nagy értékű fogadásokat az induláskor, kezdem azt érezni, hogy van élet a sütin túl. Persze nem azt mondom, hogy nem vágnám legszívesebben sutba az egészet bármelyik időpillanatban, és ha lenne három kívánságom, akkor az egyik tuti, hogy a büntetlen édességevés lenne, rögtön a világbéke után 🙂 . Viszont így, hogy az elhatározás megszületett, a játékszabályok élnek, igazából eszembe sem jut felrúgni őket; és valahogy ez lett a természetes (szemben a böjt előtti időkkel, amikor a napi három-négy cukormentes keksz/nápolyi/csoki/kakaóscsiga magamba tömése volt a teljesen elfogadott).
Sok ponton tudok csatlakozni a Nikosz által tapasztaltakhoz; nevezetesen, hogy ez az egész édesség-mizéria igazából a fejemben él leginkább, a szokás kívántatja meg velem újra és újra. Viszont, ha sikerül ezt a rutint megtörni, onnantól már nem is érti az ember, miben volt addig. Sokszor nehéz persze megálljt parancsolni, ebben sokat segít, hogy nagy előrelátással kipucoltam a készleteimet a lakásból – s nyilván ezerszer könnyebb nem megvenni valamit, mint nem elfogyasztani azt, ami már eleve ott röhög a polcon. Tegnap vendégeink voltak, eléjük is csak némi pogácsa és gyümölcs került; akkora jellem (még) nem vagyok, hogy kitálaljam a sütit a saját hoppon maradt orrom elé. (Egyébként meg is fordult a fejemben, hogy ez is milyen szokás már; miért nem inkább alapból olyannal kínáljuk a vendégeket, ami jó nekik. Esküszöm, legközelebb a pogácsát is elhagyom, ki az az elvetemült, aki nem örül egy tál friss idénygyümölcsnek). Ezzel nem azt mondom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem helyes a sütemény, mert a paci túlsó oldala éppúgy túlzás lenne. Csak arra akarok utalni, hogy a rossz szokások, berögződések elhagyása egy sor pozitív dolgot indít el az emberben. Én visszakaptam a szabad akaratomat, s bár számszerűsíteni is akarom majd egy előtte-utána méredzkedéssel az eredményt, már így is messze elégedett vagyok a fejleményekkel. Lett egy új elhatározásom is: ezt biza minden évben végigcsinálom majd. Éljen a böjt!
P.S.: Azért majd kérdezzetek meg másfél hét múlva, túl két vendégségbe menésen és egy szülinapi zsúron… Remélem, kitart majd a hurrá-optimizmusom. Drukkoljatok!
