Az élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér- orbitális közhely, mégis, mint a közhelyek többsége igaz. Nagyon is. Különben miért feszegetnénk állandóan a határainkat, vagy miért fizetnénk azért súlyos ezreket, hogy munka, család, gyerek mellett alvás nélkül lefussunk 216 kilométert (még ha csapatban is), és ráadásul még élvezzük is?! Avagy gondolatok életem első Ultrabalatonjának margójára.
Majd húsz éve futok. Rendszeresen versenyzek is, imádom. Feltölt, inspirál, célt ad, még ha csak magammal és a korábbi énemmel versenyzek is. Bár nekem nem volt bakancslistás, mégis azonnal, gondolkodás nélkül és örömmel mondtam igent, amikor egy kedves ismerősöm megkérdezte, lenne-e kedvem beszállni az idei Ultrabalaton csapatukba. (Innen is köszi még egyszer, Ákos 😊) Hatalmas motivációt adott, hogy a szokásos éves félmaratonom és rövidebb távjaim mellett egy teljesen más típusú versenyen is részt vegyek. 216 kilométer, változatos terep, éjjel-nappal futás, csapatban, csapatért – utóbbi szempont lélektanilag teljesen más, mint az egyéni verseny. Bár az év eleje óta edzővel futok, ami szuper (erről majd írok később), a versenyt pedig májusról októberre napolták el, alapvetően azt gondolom, hogy első alkalommal nehéz ezt modellezni, vagy külön erre a versenyre edzeni. Milyen éjszakai/hajnalban futni? Milyen egy 8-10 kilométeres futás, 10-20-30 kilométer bicajos kísérés, kisbuszban ücsörgés, nulla alvás, alig evés után hajnalban nekimenni mondjuk még 16-20 kilométernek fejlámpával, vak sötétben, csípős hidegben? Aztán mindezek után hullafáradtan még egyszer felvenni a futócipőt és még egy etapot bevállalni? Milyen ezt egyáltalán azzal az előzménnyel, hogy kisgyerekes anyukaként egy kezemen megszámolom, hogy az elmúlt 3 évben hányszor aludtam ki magam, vagy egyáltalán hány éjszakát aludtam végig egyben? Ezt nem lehet előre kitalálni, megjósolni és kipróbálni sem. Adott nap, adott lelki- s fizikai állapot, adrenalin, lelkesedés, és persze a csapat. Egyáltalán nem utolsó sorban.
Az előzetes szakaszfelosztás alapján nekem 27 kilométer jutott. Délután ¾ 5-kor rajtoltunk, rögtön a második etapban volt 8 kilométerem, azzal a mázlival, hogy Balatonakali környékén ért a naplemente. Akkor és ott konstatáltam, hogy enyém lesz a napfelkelte is – bár akkor még fogalmam sem volt, mennyire tudom ezt élvezni majd, pláne, hogy éjjeli bagolyként, esti futóként hajnalban milyen teljesítményre leszek képes, ráadásul a rám eső háromból a leghosszabb, 16 kilométeres szakaszt kell lenyomni akkor. És ha már a komfortzónáról beszélünk, ha valami, akkor a hajnali futkorászásnál kevés dolog esik távolabb tőle. Csak a számok kedvéért: nem sokkal a hosszú futás után még egy 3 km-es szakasz maradt rám Siófok környékén, de amiatt már nem aggódtam, az a táv a „fél lábon is” kategória.
Egyébként tízen voltunk a csapatban – Adri, Ági, Csilla, Eni, Ildi, Bence, Ákos, Balázs és Dávid- huszonévesek, harmincasok, negyvenesek, apukák, anyukák, dolgozó emberek, hobbifutók. Mindenki ismert valakit, de talán senki nem ismert mindenkit, mégis, valahogy abszolút működött minden. A vezetés, az éjszakai bicajos kísérés, a közössé vált kaják, a zene, a tea/kávészünet – adott pillanatban minden és mindenki pontosan ugyanannyi súllyal esett a latba, a vezetés és a kísérés ugyanolyan stratégiailag fontos dolog volt, mint maga a futás.
Utóbbit már csak azért is mondom, mert hiába az adrenalin, az én hajnali szakaszomon bicajos kísérőm, Balázs jelenléte, jól időzített poénjai és a biciklire szerelt hangszóró az én zenéimmel legalább olyan fontos összetevői voltak annak, hogy végül is egészen jó tempóban, különösebb mélypont nélkül, az egészet végig élvezve, még a végén egy jó kis sprintet lenyomva teljesítettem, mint az összes edzésnek, beletett kilométernek, keresztedzésnek, mindennek. Hogy aztán hetekig (szerintem) hónapokig éljek ebből a felemelő, büszke élményből, és bár utálom siettetni az időt, de alig várjam a következőt. És igen, csodás volt a napfelkelte is.
És, hogy ki, miért csinálja?
– Nekem ez volt a második Ultrabalatonom, és amikor megláttam, hogy Enikőék csapattagokat keresnek, egyáltalán nem volt kérdés, hogy szeretnék 2019 után újra futni itt. Ez egy annyira különleges verseny – osztotta meg tapasztalatát Ági. Sok helyen lehet váltóban futni, meg a Balatonnál is van több verseny, de ez ikonikus és utánozhatatlan. Két éve és most is úgy alakult, hogy éjszaka futottam hosszabb szakaszt, ez egyáltalán nem jelentett problémát, nagyon jó volt újra kilépni a komfortzónából ilyen téren. A jövőben már lehet, direkt úgy fogom kérni, hogy hajnalban kerüljön rám a sor! Utólag kicsit sajnálom, hogy végül nem a busszal mentem én is. Jobb lett volna jobban megismerni a többieket, kicsit többet beszélgetni, de ha jövőre is összeáll a csapat, akkor ezt pótoljuk- mondta Ági.
Adrinak a „visszatöltést” jelenti a futás.
-Tizenegy éve egyedül vagyok a fiúkkal hétköznapokon, munka ( néha edzés) mellett maximálisan próbálom az ő életüket terelni. Én véletlen csöppentem bele az első UB-ba, mert valaki lesérült. Semmit nem értettem belőle mi, hogy működik, majd minden évben volt valaki, aki megkeresett. De bármilyen meglepő, nekem ez a mostani verseny adta a legtöbbet. Lehet, hogy most nőttem fel a feladathoz. 😊Én nem félek kimondani azt sem, hogy néha külön kell lenni a férjtől, barától és kell időt szakítani CSAK magunkra. Azzal kell foglalkozni, amit szeretnél! Én imádtam a szervezését, (amit segítettem) az éjszakai támogatást, kísérni / fogadni mindenkit – mesélte Adri.
Nos, ez már csak a csapattárs megjegyzése, ha már korábban említettem a stratégiailag fontos dolgokat: Adri egy pillanatra sem fáradt ki, a legsötétebb, leghidegebb éjszakában is kiment mindenkihez a váltóponra. Jah, és egyáltalán nem utolsó sorban: minden és annak az ellenkezője is volt a sporttáskájában 😊
Eninek pedig régi vágya teljesült azzal, hogy futhatott az UB-n (nem is keveset).
-Először évekkel ezelőtt találkoztam a versennyel az ismerőseim által, akik meséltek róla és már azt is nagyon jó volt hallgatni. Voltam már néhány nagyobb versenyen, volt olyan, amit szerveztem is, és az az adrenalin, ami ezeken a versenyeken van, az emberfeletti érzés szerintem. Szóval úgy voltam vele, hogyha egy kisebb versenyen ilyen hangulat van, akkor szeretném az UB-t is megnézni végre és részese lenni ennek az élménynek. A tavaszi felkészülés befejezése után kételkedtem, hogy ezt ősszel is össze tudjuk- e hozni. Ez gyorsan beigazolódott, hogy nem fog sikerülni, ezért aggódtam, hogy ilyen kevés futással hogyan fogom bírni… De végül minden nyafogásom, fáradtságom, megfagyásom ellenére is azt mondom, hogy ez volt a legjobb és leginkább erőt próbáló verseny, amin valaha voltam. Háromszor nekiindulni 10-12 kilométernek, főleg az éjszaka közepén a hidegben… Sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán neki állnék- e hasonlónak. De nagyon örülök, hogy így alakult és, hogy átléptem a komfortzónám ezzel a 22 órás versennyel. Nekem a futás öröm, feltöltődés. Amellett, hogy abban az x időben foglalkozom magammal, teszek az egészségemért, nagyon szeretem, ha a kedvesemmel közben együtt töltjük az időt, átbeszéljuk a napot, vagy éppen egy baráti futás alkalmával megdumáljuk a történéseket. Az pedig, hogy ezt most ilyen extra körülmények közt tettük…életre szóló élmény!😍 Jövőre szeretnek kicsit többet kísérni bicóval és talán egy-két hosszabb távot is vállalni. Gondolkoztam, hogy menő lenne itt maratont futni, de 4-5 órára nem szívesen esnek ki a szuper V-team társaságból!
Összegezve: különleges, nehéz verseny, embert próbáló, de az élmény és a teljesítmény egészen biztosan hosszú időre feltölt és büszkévé tesz. És bőven kijjebb tolja a határainkat. Van ennél fontosabb?
