Van abban valami kéjes élvezet, ahogy nézik az ember szenvedését. Nincs kétségem afelől, hogy a személyi edzők minimum valami katonai kiképzők vagy rabszolgahajcsárok voltak előző életükben, különben legalább az együttérzés leghalványabb szikráját lehetne látni a szemükben, miközben a delikvens szenved a hatvanadik fekvőtámasznál. De nem, nincs elgyengülés, sem sajnálkozás, sem alku. Hozzáteszem: végtére is ezért vagyunk itt. Emberkísérlet Balogh Renivel – 3. felvonás.
Az előző epizódokban már beszéltük a kiindulóhelyzetről és az étkezési napló meg a kalóriabázis adta nehézségekről, most pedig jöjjön az, hogy az elmúlt hetek tapasztalata alapján tulajdonképpen mit is profitáltam én (eddig) a személyi edzésből.
- Nem lehet nem helyesen csinálni a gyakorlatokat, mert azonnali visszajelzést kapok, ha valami nem jó/ jó. Igen, meg lehet nézni az interneten már mindent, millió videó van a helyes gyakorlatvégzésről (én is meg szoktam nézni ezeket), de a videó nem fog odaszólni neked, hogy „nem jól tartod a derekadat”.
- Amikor sokadszorra is elfelejtem, hogy „melyik is az az Arnold nyomás”, akkor Reni megmutatja ezredszer is. (a gyengébbek kedvéért, ugye) És ugyanez a helyzet a mindenféle gépekkel, amiket csak egyszer-egyszer használt eddig az ember. Ha egyáltalán…
- Nincs sumákolás, susmus, csalás. No, nem mintha ezért lenne az ember edzésen, de jelentkezzen az, aki csoportos órán mindig mindenből megcsinálta a kiadott darabszámot, vagy netán kicsit lelassított/elfáradt/levegőt vett/ megpihent, amikor az edző épp hátra fordult?! (pedig mint tudjuk, nekik hátul is van szemük J )Szóval, ha csak te vagy meg az edző, édeskettesben, akkor a húsz az húsz. De inkább több mint kevesebb.
- Ugyanide tartozik még: bár az én mottóm az „inkább a halál mint a szégyen”, de tutira csomószor feladtam volna már, ha csak egyedül edzek. Pontosabban, nem is feladtam volna, hanem jól megalkudtam volna magammal, hogy „ebből elég lesz két kör is/ húsz darab is a negyven helyett”. És nem azért mert lusta vagyok vagy a „megúszásra” játszom. Szimplán csak azért, mert emberből vagyok, és ha már fáj valami, akkor hajlamos vagyok megsajnálni magam. A személyi edző pedig az élő lelkiismereted, a motivációd, a kiképzőtiszted, a „rossz rendőröd”. Mikor, mi. De egy biztos: nem hagyja, hogy feladd, abbahagyd, kikerüld, megfutamodj. Akkor is, ha már fáj. Nagyon fáj..
- Reni mindig megkérdezi, hogy van a fájós derekam/térdem. Ha csak felszisszenek adott gyakorlatnál, azonnal kicseréli, helyettesíti mással. Ha már a futással tönkrevágtam, akkor legalább ne rontsunk a helyzeten.
- Alap pedagógiai tétel: „motiválni kell a gyereket.” Hiába vagy bárhány éves, ha azt mondják „ügyes vagy”, „ez most szuper volt”, „látod, hogy meg tudod csinálni?” – akkor örülsz. És ha örülsz, az jó.
- Imádom, hogy abban az egy órában valaki csak rám figyel. Mondjon bárki, bármit, de a személyi edzés csakis és kizárólag RÓLAM szól. Az állandóan elhavazós, rohanós, melós világban ajándék egy óra. Egyfajta pszichológia ez is, mégha a végén az összes hajszálamból csöpög az izzadtság és igen, továbbra is le lehetne vágni érzéstelenítés nélkül a karom…
- Tényleg fejlődök! Azt látni, megtapasztalni, hogy egyre kevesebb segítséggel, egyre könnyebben és tovább tartom magam a rúdon a húzódzkodás misszióm célja felé vezető úton… hát ez megfizethetetlen!!
+1: Van, aki azonnal veled örül, ha könnyebben és tovább tartod magad a rúdon… ez is megfizethetetlen 🙂
Balogh Reni:
2005. Fitness Akadémia Sportedző,
2009. SZTE Rekreáció-, egészség- és életmódfejlesztő,
2012. IWI személyi edző,
2012. TRX Suspension Trainer,
2013. Wellness/Spa és Fitness Manager
